A munkaidő fogalma elsőre egyértelműnek tűnik, hogy mi a munkaidő, és mi nem az. Ugyanakkor a gyakorlatban számos kérdés merül fel, melyek közül néhányat az alábbiakban ismertetünk.
A munkaidő fogalmával kapcsolatban az első komoly probléma, hogy a magyar és az uniós munkaidő-fogalom egymástól eltér.
A magyar törvény szerint munkaidőnek minősül: a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama.
Ezzel szemben a vonatkozó irányelvi definíció az alábbiak szerint szól, munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően.
Látható, hogy míg a magyar definíció a beosztásra összpontosít, addig az uniós definíció a tényleges munkavégzést helyezi előtérbe.
Jelentek meg ugyan a magyar jogirodalomban olyan cikkek, amelyek szerint nincs itt semmi látnivaló, a két definíció valójában egyezik, de ezen jogirodalmi állítás – már a puszta formállogika alapján is – nyilvánvalóan téves – nem lehet két, egymástól gyökeresen eltérő tartalmú definíció egymással azonos.
Ráadásul az értelmezési kérdések jelentős része éppen azon időszakokkal kapcsolatos, amikor a munkavállaló – legalábbis valamilyen értelemben – munkát végez, vagy a munkáltató rendelkezésére áll, tehát munkaidőre nincs beosztva.
Ezen túlmenően az Európai Unió Bírósága több ítéletében kifejtette, hogy nem felel meg az uniós jognak az, ha az egyes tagállamok egymástól eltérő munkaidő-fogalmakat alkalmaznak, hiszen ebből egyenesen következik az uniós jog eltérő értelmezése is.
A továbbiakban tehát az uniós irányelvi definíciót vesszük alapul. Magából a szövegből ugyan nem világos, de az uniós bíróság értelmezés alapján már az is munkaidőnek minősül, ha a munkavállaló a munkáltató rendelkezésére áll. Ez alapján viszont az alábbi kérdések merülnek fel:
01. Utazási idő
Hogy mindjárt a legnehezebb és legtöbb kérdést felvető problémakörrel kezdjük, el kell mondanunk, hogy egyáltalán nem világos, hogy az utazási idők közül melyek minősülnek munkaidőnek.
Az nem vitatott, hogy a telephelyről kiinduló utak a munkaidő részei. Az viszont már kérdéseket vet fel, hogy a munkavállaló lakóhelyéről kiinduló utak mikor minősülnek munkaidőnek. Ennek kapcsán egyetlen uniós forrás áll rendelkezésre, a bíróság ún. Tyco-ítélete 2015-ből. Ez az ítélet azonban némileg elkeni a kérdést.
A munkavállaló otthona és az ügyfél közötti utat ugyan munkaidőnek minősíti, ezt azonban – legalábbis részben – azzal magyarázza, hogy korábban az érintett munkavállalók a telephelyről kezdték meg a munkájukat. Ebből aztán egyes magyar szerzők messzemenő következtetéseket vonnak le, ismét „nincs itt semmi látnivaló” alapon, olyanokat állítva, hogy pl. az uniós bíróság ítélete egyedi ügyre vonatkozik, abból általános következtetéseket nem lehet levonni. – Ez azonban tételesen cáfolható, az uniós bíróság ugyanis nem jogvitákat dönt el, hanem az uniós jogot értelmezi.
Ráadásul – különösen hosszú évek elteltével, az érintett munkavállalói kör részleges lecserélődésével jelentéktelennek tűnik az a körülmény, hogy korábban az érintett munkavállalók honnan kiindulva végezték munkájukat.
Így valójában nem lehet megmondani teljes bizonyossággal, hogy az utazási idő mikor minősül munkaidőnek. Az – jelen sorok írójának véleménye szerint – ugyanakkor fenntarthatatlan véleménynek tűnik, hogy a jelentős, akár több száz kilométeres távolságra lévő ügyfelek felkereséséhez szükséges utazási idő ne minősülne munkaidőnek. Ha belegondolunk, ez tulajdonképpen abszurd álláspont.
02. A telephelyen belüli mozgás
Szintén problémásnak tűnik, ha a jelentős kiterjedésű munkáltatói telephelyen a munkaidőt a munkáltató csak egy nagyobb távolság megtétele után kezdi el mérni. Számos ilyen telephely található Magyarországon, az egyik gyártelepen például negyed órás gyaloglás szükségeltetik a munkavégzési hely eléréséhez.
Különösen problémássá válik a helyzet, ha a munkáltató a munkahely elhagyását követően még valamilyen kötelezettségnek veti alá a munkavállalót, pl. a kiléptetési procedúra okán.
03. Rendkívüli munkavégzéssel kapcsolatos kérdések
Komoly kérdéseket vet fel az a helyzet, ha a munkáltató rendkívüli munkavégzést rendel el, majd azt közvetlenül a munka megkezdése előtt lemondja. Ilyenkor a munkavállaló akár több órát is elveszteget az utazással a pihenőidejéből.
Hasonló eset, amikor ugyan sor kerül rendkívüli munkavégzésre, azonban az éjszaka közepén – amikor a munkavállaló nem tud a hazautazásáról gondoskodni – azt a munkáltató megszakítja.
Álláspontom szerint ezen esetekben nem esélytelen, hogy az uniós bíróság az érintett időszakokat munkaidőnek nyilvánítja.
04. Öltözési idő
A korábbi munkaügyi gyakorlat a munkaruha felvételét nem tekintette munkaidőnek, azzal „ideologizálva” meg a helyzetet, hogy az ahhoz szükséges, hogy a munkavállaló „munkára képes” állapotba kerüljön.
Ugyanez a korábbi gyakorlat azonban pl. a nehézbúvár-ruha felvételét – amely hosszabb időt vesz igénybe – munkaidőnek tekintette. Aligha kell hosszasan kifejteni, hogy elvi különbség ugyanakkor a kétféle „ruhafelvétel” között nem detektálható, az aligha tekinthető jogi értelemben figyelembe veendő különbségnek, hogy az egyik tovább tart.
Másik oldalról az öltözködés ideje alatt a munkavállaló a munkáltató rendelkezésére áll, így komolyan felvethető, hogy ez az idő is munkaidőnek minősül.
Szívesen böngészne még? A figyelmébe ajánljuk:
PIRAMIS bérszámfejtő szoftver
PIRAMIS szoftvereink
Bérszámfejtés outsource szolgáltatásunk PIRAMIS bérügyviteli HR szoftverekkel
